Tompa Mihály Mohos

A bérces Gömörben nem nagy hegy a Mohos,
Rajta nincs régi vár, nemes vad sem honos;
De ingó semlyékes láp van a tetején,
Ez ingó láp felől szóland az én regém.

Szegény ember jöve valahonnan régen,
S kinézvén a helyet a halmos vidéken:
Meggyújtá az erdőt s ortott... minden módon
Erőt akart venni cserjén és bozóton.

Majd fecske módjára, a serény új gazda
A hegy oldalához sárkunyhót ragaszta;
És mivelhogy erős akarattal győzte:
Egy süveg búzácskát a földbe tett őszre.

És felvitte Isten a dolgát idővel.
- A terepély cser is vesszőszálból nő fel. -
Mikorra megvénült: keze között a föld,
Szőlőhegy, rét s erdő egész határra tölt.

Álltak oldalánál erős felnőtt fiak,
Számos csemetéje lévén mindannyinak;
Sugár fiatalok, teljes nyíló rózsák,
Egy sereg iskolás, egy sereg apróság.

Az öreg térdére három-négy is mászik,
Szegény! azt sem tudja néha, melyik másik?
De szemén buzog föl szívéből a hála,
Magát bennök harmad- negyedízig látva.

És ennyi léleknek ad lakást egy hajlék,
A boldogság eljött, hogy ő is ott lakjék -
Nincs köztök perpatvar, egymással megférnek,
Hirét sem hallották a külön kenyérnek.

De mint a búzában, bár jó magot vetnek,
Óhatatlan, hogy ne legyen konkoly s lednek:
Titkos rossz cél ejti a fiakat gondba,
Osztozzunk! ez a cél, de még nincs kimondva.

Látását, hallását kezdé bár veszteni:
Élesek az öreg lelkének szemei;
Mindent tud, mindent lát, de szépen elvárja,
Míg körűlte lészen népének mindnyája.

S egy szép ünnepnapon szelíden megszólal:
A kegyelmes Isten megáldott sok jóval!
De bírnám bár felét a széles világnak,
Több a szép egyesség, melyben élni látlak!

Maradjatok is így, gyermekeim, holtig!
Sok felé a sok is könnyen elkallódik;
De áldott a sok kéz és az egy akarat,
Igaz volt ez a szó és igaz is marad!

Mi jót tesz sok apa számos gyermekével:
Vagyonkáját köztök diribolván széjjel!?
Néhány barázda jut, egyik sem tud élni,
Amennyi együtt volt, külön csak felényi.

Ha beteg lesz egyik, ha tűz vagy dög által
Hátra megy: a bajból soha ki nem lábal;
A szegény irigy lesz, a gazdag fennlátó,
Elfordul, elhível annyi szív egymástól...!

S most átvitte az agg másra a beszédet,
Nehogy elárulja, hogy szívökbe nézett;
A fiak hallgattak... nem volt még szokásban:
Ketté vágni a szót vén apák szájában.

De jött az öregre a halálos este,
- Szebb élet kezdete, aki jól kereste -
Nagy búbánat mellett a fiak szívében,
Az elaltatott vágy van ébredőfélben.

Osztozzunk...! osztozzunk...! fejökben csak ez volt
Ha nem akarják is, mindig hallják e szót;
A gyászos harangszó, a sír kongó öble:
Osz-toz-zunk! osz-toz-zunk! ezt veri fülökbe.

S a temetés után alig múlt el egy hét,
Hozzáfogtak, - kiki óhajtván örökjét;
Hanem a sok hancsik, a sok mesgye, csóva,
Nyíl, toldás és becsű, mind csak nem visz jóra.

Valamennyi testvér jámbor, engedékeny,
Nem pöröl egy tinón, vagy egy kaszás réten;
Azzal egyik se lesz gazdag, de el se fogy!
Tudj' Isten, az osztály még is nem ment sehogy...!

Kihúztak azután egy nagy hosszú láncot,
A két vonó cseléd immár nem is látszott;
De meg se mozdult még a lánc másik vége, -
Elszakadt...! de hogyan? hisz erő sem érte...

A lábas jószággal gyűlt meg aztán a baj,
De mégis, úgy ahogy, megosztoztak avval;
Mind ki volt szaggatva, mind külön volt hányva,
Hat szép páros tulok maradt csupán hátra.

Szarvok hosszú, fényes, - mint a hal kövérek,
A ma leesett hó nem lehet fehérebb;
Nincsen alábbvaló, nincsen köztök szebbik,
S mi tűrés-tagadás, a fiaknak tetszik!

Hozzá kivált hárman nagyon ragaszkodnak..
Egyet mondok testvér! verjük a Mohosnak!
Melyikünké legyen? határozzon a hely,
Hol jóllakás után delelni meghever.

És aki nyertes lesz, igazítsa köztünk
Az örökség dolgát, mellyel ugyan küzdünk;
Ahogy mit jónak lát s fordít az osztályon:
Huzakodás nélkül kiki hozzá álljon!

S a hat tulok, mintha tudná, mit beszéltek,
Farkához rugdosva ront az erdőségnek;
Bőgnek, öklelőznek, a földet kaparják,
De jó kedv okozza mindezt, nem a vadság!

S bár a kolompszóról megtudni nem nehéz
Mely tájon a jószág? s legel vagy heverész?
De mégis a dolgot közelebbről látni:
Indul a rokonság s egy sereg kíváncsi.

S míg az érdekeltek szótlan mennek elől,
Erős bizonyozás van a nyertes felől.
A tetőn hever meg! de biz az oldalon!
Ott is az északin, ahol hűvös vagyon!

És amint elérik a hegynek gerincét,
A megizzadt csapat még alig tekint szét:
Kolompszó és bőgés hallatszik jó távol...
Aztán semmi nesz, - csak a harkály kopácsol.

A csapat mind a két hegyoldalt bejárja,
De a hat tuloknak nem akad nyomára;
Aztán a tetőre hatolnak fel többen,
De aki odaér, némán visszahökken.

Hol ezelőtt nem volt csupán avar, cserje:
Mély, süppedékes láp támadott egyszerre;
Ingó bajnokfűvel, kákával takarva...
Elnyelte a tulkot, imé ott a szarva...

Erre hazatértek, - de részét kivenni
E csuda láttára nem akarta senki!
Hanem egész család szépen együtt maradt,
S áldott lőn a sok kéz és az egy akarat.

Ha éjjel mély zúgást hallat a hegyoldal,
- Aminőt egyedül a földön fekvő hall, -
Mond a pásztor: meghal rövid nap valaki,
S osztály lesz...... bömbölnek a Mohos tulkai.