Kendertermesztés és szövés

A kendertermesztés nehéz, időigényes munka. A faluban az 1970-es évek elejéig folyt kendertermesztés. Ma már csak a kenderföld nevű falu közeli dűlő neve, valamint a családoknál fennmaradt szépen szőtt vásznak és a már meglátogatott gyűjteményben elhelyezett kenderfeldolgozás eszközei emlékeztetnek az egykori kenderkultúrára.
A kenderfeldolgozás, a vászonkészítés a falvak lányai, asszonyai, számára egész esztendős folyamatos lekötöttséget jelentett. A munka minden fázisát ismerniük kellett, hogy a család teljes szükségletét – ruházat, háztartás, gazdálkodás - kenderből, lenből készíthető eszközeit szövéssel, fonással biztosítani tudják.
A patak túloldalán voltak a kenderáztatók, Mocsolyáknak hívja a falu népe azt a területet. Ha kíváncsiak vagyunk ezekre a kicsiny, fűzfák között megbújó mesterséges mélyedésekre, akkor megtalálhatjuk őket egy kis kitérő után. Ehhez nem kell a felszórt útra rákanyarodni, hanem tovább kell menni az úton, majd amikor jobbra lesz egy elágazás, át kell kelni a patakon, és ahogy átjutottunk rögtön jobb kézre a fűzfák között kell keresgélnünk.
Ha már itt járunk, elevenítsük fel a kendervászon készítésének hagyományát. A kendert zölden takarították be, kévékbe kötötték, majd a kévéket felállítva megszárították. Ezeket a kévéket tették be az áztató gödrökbe, nagyjából 8-12 napra. Az áztatás során különböző mikroorganizmusok tevékenységének következtében a háncsrész és a farész közötti kapcsolat meglazul, a kenderkóró felületéről a háncsrost leválik. Az áztatás után újra a szárítás következett, amíg az lég-szárazzá nem vált. A kenderkóró száradásának fontos feltétele a meleg, szeles és csapadékmentes időjárás.
A kenderrost mechanikai feltárásának célja a rugalmas, hajlékony kenderrostok és a merev, törékeny fás rész minél teljesebb szétválasztása. Erre szolgált a tiló. Az eszköz lényegében két, párhuzamosan egymás mellett húzódó deszkaél, amelyek közé egy harmadik deszkaél jár az egyik végén rögzített csap segítségével. Az egykarú emelő módjára működő törőszerszám szabadon mozgó karját a két párhuzamos deszka közé beverve törik meg a deszkaélek szögébe helyezett kender- és lenkórót. Miközben a kendert megtörik, közben a rost nagy részét a tiló oldalához való csapkodással leválasztják a pozdorjától, az értéktelen szalmaszerű szövettől. A már megtört, pozdorjaszilánkjaitól is nagyjából megtisztított kenderrost további megmunkálásának, a rostok puhításának az eszköze a kalodás kenderdörzsölő. Lényegében két részből áll: egy hosszanti irányban áttört hengeres faoszlopból, a bálványból és az e körül forgó, két fatalp közé összefogott 6-8 botocskából, az úgynevezett kalodából. Az oszlop vájatába szorosan behúzott rostcsomók, egy rúd segítségével végzett váltogatott előre- és visszaforgatás közben, a körben elhelyezett botokhoz dörzsölődnek és megpuhulnak. Az így kapott rostokat gerebenezték, amelynek célja a rostok párhuzamosítása, a rostkötegek szétválasztása, a rövid rostok kifésülése, valamint a pozdorja kiszűrése. A gereben szavunk szláv jövevényszó, magyarul rostfésű, amely egy vasszögekkel kivert deszkalap, amelyen húzogatták, fésülték a rostokat, amelyet szösznek neveztek. A szösz minőség szerint többféle, a „fejszösz, fűszösz, vagy színeszösz” a legfinomabb, a másodosztályú szösz a „göngyöl”, a legrosszabb minőségű szösz a „csepű”.
A kender fésüléssel rendezett, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni. E munka alapvető eszköze a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával).
A megfont fonalat a kéziorsóról (vagy a rokka orsójáról) a motollára vezették fel, hogy ezen lemérjék a kész fonal mennyiségét. Így szerez a szövéshez készülő megfelelő tájékoztatást a készíthető vászon nagyságáról. Ezen kívül a motollálás célja az is, hogy a kimosáshoz, majd a megszárításhoz alkalmas formába hozza, kötegelje a fonalat. Ezután a nagy motringot leemelték a motolláról, és kimosták a szennyeződést a fonalból. A mosás lényege a meleg hamulúgos áztatás, majd a piszkos lúg hideg vízzel való eltávolítása a fonalkötegekből. A hamulúgos meleg áztatás talán legarchaikusabb formájánál a megnedvesített fonaldarabokat alaposan megforgatták tiszta fahamuban. A trágyadombba megfelelő nagyságú lyukat ástak, ezt tiszta rozsszalmával vastagon kibélelték, s a hamuba forgatott fonalat belehelyezték, majd a tetejére is szalmát terítettek. Ekkor ráöntöttek néhány vödör lobogó forró vizet, s végül befedték trágyával. Így maradt a fonal 4-5 napig a trágyadomb lúgos melegében. Ezután került sor a kimosásra.
A fonalat a motolla (fonálcsévélő) segítségével tekerték fel, a „nagyhalál” (a motolláról lekerült fonálmatring csörlőkre vagy csövekre történő letekerését segíti) használatával le. Ez az elnevezés a szűkebb gömöri területre jellemző. Az eszköz nevének valószínűsíthető magyarázata: az álló faszerkezet egy csontvázhoz hasonlítható, láb, test és fejrésszel, amely munka közben zörgő hangot adott.
A szövőszékre kerülő fonalat elő kellett készíteni a szövéshez: ki kellett alakítani a sűrűn egymás mellett párhuzamosan futó hosszanti fonalakból azt a fonalsíkot, amit majd a szövésnél a keresztszálak kereszteztek és lekötöttek. Úgy kellett elrendezni a fonalat, hogy a kívánt vászonhosszúságban a kívánt vászonszélességet adja. Ehhez a fonalat felvetették: általában a vetőfára (vetőkaróra, vetőrámára), de korábban jobbára csak a kerítésre, esetleg a ház falára.
A vetőfa nagy, hasáb alakú keret, ami egy függőleges tengely körül forgott. Ennek a tengelynek a felső végét a helyiség mennyezeti gerendájához kapcsolták, alul pedig egy fatönk kimélyített lyukába illeszkedett. Legfelül és legalul egy-egy keresztfát kötöttek át a vetőfa mellékfáira: a felső keresztfán egy fapecek, az alsón kettő állt ki egymás mellett.
A szőni akaró asszony kimért két szál olyan hosszú fonalat, amilyen hosszú vásznat szőni akart. Ennek a végeit az alsó pecekhez kötötte és a vetőfa függőleges mellékfáira körbe-körbe felvezette. Az így spirálisan felvetett páros fonalat a mellékfákon egyenletesen elrendezte. A felső peceknél a fonal visszafordult s ugyanazt az utat járta végig, mint az előbb. Ám az alsó kettős peceknél nem egyszerű visszafordulásról volt szó, hanem hurokalakban kerülte meg a fonal a peckeket, s haladt tovább felfelé.
A fonalat úgy kellett felvetni, hogy az szorosan álljon a vetőfán. A felvetést mindig két asszony végezte. Az egyik a vetőfát hajtotta körbe egyenletesen, a másik az alsó és felső pecek között eresztette a mellékfákra a fonalat. Annyi fonalat vetettek fel a vetőfára, amennyi a kívánt pászmát a kívánt hosszúságban kiadta. Ezt követte a szövés. A paraszti textilkészítés legbonyolultabb eszköze a szövőszék. Oszlopokból, gerendákból összeszerkesztett állvány, aminek egyrészt az a feladata, hogy a sok párhuzamos láncfonalat a fonalhenger és a vászonhenger között egy síkban kifeszítse, másrészt pedig az, hogy ezt merőlegesen keresztezze a vetülékfonalak síkjával. A felvetett fonalat át kell helyezni a szövőszékre, fel kell tekerni a fonalhengerre. Ebben alapvetően fontos szerepet játszik a csépfának, cépoknak nevezett két, párhuzamosan egymás mellett tartott léc. A felvetés alkalmával csinált fonalkereszteződésbe helyezik bele ezeket a csépfákat, elegyengetik, elrendezik a fonalakat a kereszteződésnek megfelelően. Ez a kereszteződés és ebbe a két cséppálca behelyezése a biztosítéka annak, hogy a láncfonalakat szép rendben, azaz párhuzamosan tudják feltekerni a fonalhengerre, valamint azt, hogy a láncfonal a két henger között mindig párhuzamosan fut majd szövés közben.
A láncfonal síkjába belenyúlik a nyüst és a borda. A lábítóval emelt és süllyesztett nyüst választja szét a láncfonalat alsókra és felsőkre, ez adja tehát a nyílást, a két fonalsík szögét, amibe a vetélőt s vele együtt a keresztfonalat bevezetik: majd a lengő bordával a bélfonalat tömören a vászonra ráverik.
A nyüstök magasságát a lábítóval szabályozzák. A lábító lenyomása pontos sorrend szerint történik. A két nyüsttel szőtt vászon a sima, egyszerű vászon, míg a négy nyüsttel a sávoly mintázatú vásznakat szövik.
A kender felhasználása kiterjedt az élet minden területére. A háztartásban mint kendő, törölköző, törlő, szakajtókendő, asztalterítő, falvédő, lepedő, csíkos, kockás vagy szedettes díszítéssel ellátott szőttes, rongypokróc takaródzásra, a szoba padlójára, hasznosult. A gazdaság számára zsák, hátaló hanvas, ponyva, kötelek készültek belőle. A kenderkötelek szolgáltak a jószágok kikötésére (kötőfék), istrángként (igavonás), vagy a rakományok rögzítésére (rudalókötél). A XX. század első évtizedeiben kenderből, lenből készült a férfiing, a gatya, a bőgatya, a surc (kötény), a kapca, a női ruházat jelentős hányada, mint az alsószoknya, a surc, az ing.
Gondolkodjunk el azon, hogy a termelékenység növekedése milyen mértékben tette versenyképtelenné az ilyen, és hasonló tevékenységeket. A parasztcsaládok egy méter kendervászon előállítására átlagban 25-30 munkaórát fordítottak. Mibe kerülne ez ma?
A kitérő után folytassuk az utunkat a Cuda-völgyben. A völgy hamarosan nekifut a domboknak. Az út a jobbra lévőre kanyarodik fel, majd meredeken emelkedik, és amikor ellaposodik, akkor balra tart. Hamarosan felér a gerincre, jobbra fordul, majd néhány száz méter után megkerül egy meredek oldalú dombot jobb kézről. Használaton kívüli szántók kísérik utunkat.
Szócikk: Szántóföldek
A szántóföldi gazdálkodás a XX. század ötvenes, hatvanas éveiben szűnt meg, miután a földművelés hagyományait a falu lakosságának nagyobb hányada lecserélte a városokban végzett ipari munkára. Sokan ingáztak, majd a hetvenes évektől kezdődően egyre többen költöztek el a városokba. Az egykori szántóföldeket a természet kezdte visszahódítani, mára ezekből a sztyeppekre emlékeztető gyepek keletkeztek, sok, a sztyepp vegetációra jellemző növényfajjal. A terület persze idővel erdővé alakulna, de ezt megakadályozza, hogy tavasszal mindig akad valaki, aki felgyújtja ezeket a gyepeket. Kár, hiszen azon túl, hogy szennyezi a levegőt, megakadályozza a talaj megújulását, megszámlálhatatlan mennyiségű élőlényt pusztít el a talajban és a felszínen.
Ha hátunk mögött hagytuk azt a meredek dombot, amit az út megkerült, hamarosan elérjük a szőlőhegyet. Sem szőlőre, sem gyümölcsösre nem emlékeztet, amit látunk, hiszen már vagy két évtizede, hogy falubeliek felhagytak a rendszeres gondozással.
Az első, balra eltérő földútnál, ott ahol egy fák és bokrok alkotta szegély kezdődik, és jobbra egy meredek út ereszkedik alá, hagyjuk el a zúzalékkal szórt utat, majd ereszkedjünk le egy domboldalon, majd kapaszkodjunk fel egy másik dombra, és újra ereszkedjünk le egy meredek oldalon. Jobb kézről kökényes cserjések, rétek, azon túl pedig az elhagyott gyümölcsös többnyire elszáradt fái kísérik utunkat. Amikor leérünk a völgybe, legyünk figyelmesek, hogy ne tévesszük szem előtt a jobbra, hegyes szögben kiágazó utat, amely a gyümölcsösbe vezet.
A gyümölcsös három völgyoldalban terül el, mi most a nyugati irányba eső völgybe jutunk be. Ha beléptünk a gyümölcsösbe, itt már felismerhetjük, hogy többnyire, a gondozatlanság ellenére is gyümölcsfákat találunk, legnagyobb arányban szilvát.
Rögtön a völgy elején, előttünk jobbra tekintve szokatlan építményeket tekinthetünk meg. Egy faoszlopokból emelt lugas nyújt pihenési lehetőséget a vándornak, a kemencében elkészítheti az étket, és öt Csőszkunyhó közül válogathat, ha itt szeretne éjszakázni.