Cserfa

A cserfát úgy tudjuk elkülöníteni a kocsánytalan tölgytől, hogy ha megnézzük a kezünkkel, hogy a kérge lehántható-e. A csernek mélyen szeldelt a kérge, és nem marad a kezünkben. A természetes állományokra jellemző mennyiséghez képest ezekben az erdőkben túl sok a cserfa. Ennek oka, hogy a térségben a XIX. század végétől az 1920-as évekig jelentős volt a cserkéreg termelés.

Mára már teljesen eltűnt, feledésbe merült a cserhántás, mint erdei munka. A fiatal tölgyfák magas csersavtartalmú kérgét hántották le, majd összeaprították és zsákolták. A cserkérget a bőripar vásárolta fel, a bőrkikészítés fontos anyaga a belőle kinyert csersav, amely tartósítja és puhítja a bőrt.

A Putnok környékén termelt nagyon jó minőségű cserkérget a tőzsdén is jegyezték, fontos bevételi forrása volt a helyi birtokosoknak és a cserhántást végző embereknek. A tölgyek szelektív kitermelése, a kb. 20 évenkénti vágásforduló és a sarjról történő felújítás azonban az állományok leromlásával, a cser és a gyertyán dominanciájának növekedésével járt. Az 1900-as évek első felében a Mohos környékét rendszeresen említették az adatközlők, mint cserhántásra szolgáló területet (É.KovácsL.1990.) Az erdő jelenlegi állapota is ezt látszik megerősíteni.